Egy világmegváltó gondolat elvesztésének körülményei

Tegnap világmegváltó gondolatok öntötték el az ösztrogénnel és egyéb hasonló női hormonokkal átitatott agyamat. Ez azért vicces, mert miközben ezeket a sorokat írom, Panna pici meleg kezecskéivel szorosan átölelve szopizik, Apor pedig pizsiben szaladgál fel le a szobában miközben azt kiabálja: Pukkanda, pukkanda!

A napokban mégis elolvastam egy igen érdekes cikket, a Science tudomány népszerűsítő rovatából, négy tipikus tévhitről azzal kapcsolatosan, hogy az autizmus a védőoltások egyik mellékhatása lenne. Jól összeszedett cikk, volt szépen felvezette ezen tévhitek hátterét, ugyanakkor megindokolta, hogy miért nincs összefüggés az autizmus kialakulása és az MMR (mumsz, kanyaró, bárányhimlő) védőoltások között. Gondoltam, milyen, jó, ez teljesen érthető cikk, megosztom az anyák klubja facebook csoportban. Na, ez igen érdekes reakciókat váltott ki, a szintén ösztrogénnel és egyéb női hormonokkal átitatott agyakban. Ebben a témában is létezik két tábor: az oltás pártiak és az oltás ellenesek. Három napig hadakoztam, ennek eredményeként a következő dolgokat sikerült elérnem:

1.     Sikerült jól felhúznom magam több ízben is

2.     Sikerült meggyőznöm pár anyukát, hogy valóban biológus vagyok – (ez nem volt könnyű egyébként) és hogy valamilyen szinten konyítok a témához (sok terhesség, szülés, szoptatás, terhesség, szülés, szoptatás ellenére)

3.      ...ide most már fogalmam sincs mit szerettem volna írni (pedig jó gondolat volt) de hirtelen megérkezett Koppány, ami iszonyú nagy felkavarodással járt.

Apor Koppány elé szaladt, úgy döntött segít neki lejönni a lépcsőn, viszont semmiképp sem szeretett volna megszabadulni a két hatalmas fénykardjától. Kisebb dulakodás, kiabálás következett, majd a két fénykard Farkas füle mellett elrepülve, hajszálra elkerülve Panna feje búbját, nagy robajjal landolt a földön. Nem baj, gondoltam, gyorsan megoldom ezt a kalamajkát, aztán kifejtem azt a bizonyos jó gondolatot. Ölbe vettem Koppányt, aki nyakig pisisen, és roppant elkeseredetten ölelt át. Miközben közöltem vele a szomorú hírt, hogy márpedig tisztába lesz téve, bánatosan figyelte Pannát, aki mit sem sejtve a fénykardok landolásának körülményeiről, nagy szakértelemmel nyomogatta azok ki-be kapcsoló gombját. Leleményes pszihológiai trükkök bevetése után tisztába tettem Koppányt (aki folyamatosan le akart szállni, nem akart felsőt cserélni, nem akart nadrágot felvenni, sem zoknit, sem cipőt), és kinyitottam a laptopom. Na de ekkor kiderült, hogy Panna is szeretné a háromkereküt  kipróbálni, ehhez viszont az kellett, hogy eltávolítsa Koppányt róla. Jó alaposan megcsípkedte, megkarmolászta. Koppány sírt keservesen, de kitartóan állta a sarat. Gyorsan közbelépek, a jó gondolat a védőoltással kapcsolatosan még ott motoszkál a fejemben, a reménnyel együtt, hogy rövidesen, ismét kinyitom a laptopom, és leírom. Ekkor megjelenik Apor a nappaliban, egy szál bugyiban:

-       Meleg van, deee azért hideg lehet, ezért gyorsan meg is nézem – mondta, miközben, úgy ahogy volt kiszaladt a teraszra leellenőrizni az aktuális időjárási körülményeket.

Döbbenten vettem tudomásul a hírt, hogy Apor sétálni szeretne, kimenni a friss levegőre, és úgy gondolta kézbe veszi a dolgokat. (akkor talán, az a jó gondolat, még ott bujkált valahol agyam immár eléggé zavarodott szegleteiben)

-       Rendben Apor, igazad, van, de előbb, mindenkinek reggeliznie kell, felöltözni, és aztán mehetünk.

A most, rögtön, életfilozófiával működő gyermekemnek ez nyilván nem tetszett...Nem tetszését az ikreken élte ki: elkobozta Koppány kedvenc zöld gumicsizmáját, aki a megfelelő hangorgánummal reagálta le a sajnálatos esetet, és jól megcsipkedte Panna arcát....aki szintént adekvált válaszreakcióban tört ki.

-       Jó, tehát akkor, Apor most rögtön idejössz! Választhatsz:

1.     Kimész az utcára – lesz ami lesz.

2.     Bevonulsz a kamrába és ott ülsz amíg ki nem engedlek.

3.     Elkészítheted velem együtt a reggelidet (ami híg tojás lesz) és reggeli után mehetünk sétálni.

Természetesen rövid gondolkodás után, a harmadik opciót választotta, és békésen kijött velem a konyhába. Ebben a pillanatban csengettek. Dávid az, Hunornak ma kátéja van! Tehát reggeliznie kell, felöltöznie, es 11-re odaérnie.

Na itt volt az a pont, amikor feladtam. Szomorúan konstatáltam, hogy „a jó gondolat” immár a feledés homályába veszett, és ha talán, még valahogy előkaparnám is valahonnan, lehetőségem, és időm per pillanat nincs leírni. Helyette átadtam magam a családi lét zajos, szeretetteljes, hétköznapi ritmusának, és arra gondoltam, hogy jó ez így...az életem erről szól, ennek kell engednem. Talán egyszer eljön az idő, amikor ismét találkozhatok azzal a nővel, aki ott ébredezik bennem, gondolkodni akar, szép ruhákban járni, világot megváltani, jazzt hallgatni egy pohár vörösbor mellett, és talán megtalálja az utat, ahhoz a nőhöz, aki pelenkát cserél, mesét olvas, leckét ír, oviba rohan, lázat olt, könnyet töröl, aggódik és szeret...